Egy téli erdőben hosszúak voltak az éjszakák, és az égboltot sűrű felhő borította. Egy este a róka meglátta a favágó lámpását egy szögön lógni a kunyhó mellett. A fogai közé vette, és az odújába vitte, nagyon büszkén. Az erdőben senkinek másnak nem volt saját fénye.
Eközben a többi állat botladozott a sötétben. A sün egy árokba gurult, a bagoly nekirepült egy ágnak, egy nyúlcsalád pedig egymást hívogatta, és nem talált haza. A róka az odújából hallotta őket, és a füle megrezzent, de nem akart osztozni.
A harmadik éjszakán, egyedül az odúban, a fény kicsinek tűnt neki. Az üres odút mutatta, a saját nagy árnyékát a falon, és semmi mást. A negyedik éjszakán a láng összezsugorodott, megremegett, és kialudt, az odú pedig sötétebb volt, mint valaha.
Reggel a szégyenkező róka visszavitte a hideg lámpást a fagyon át, és a favágó lába elé tette. A favágó csak ennyit mondott: „Szomjas volt.” Megtöltötte olajjal, és nem a szögére akasztotta vissza, hanem az erdő útkereszteződésében, ahol minden ösvény találkozik, és ahol minden állat láthatja. Azon az éjszakán a sün, a bagoly, a nyulak és a róka együtt ültek alatta, és a sün arrébb húzódott, hogy helyet csináljon a rókának. Egész télen a róka a többiekkel ült a fényben. Az odúban rejtegetett fény kicsi, de az útkereszteződésben felakasztva elég nagy mindenkinek.
