Azt mondják, nagyon régen a nap abbahagyta a felkelést egy mély völgy fölött. Egyik reggel a keleti domb sötét maradt, a kakas pedig háromszor kukorékolt, aztán feladta. Három napig a falu az éjszakában élt. Hideg volt, és mindenki félt.
A férfiak dobokkal felmentek a dombra, és kiabáltak. Sápadtan jöttek vissza. „Odafent van egy hegy, ami azelőtt nem volt ott”, mondták. „És lélegzik.”
Mira egy kilenc éves lány volt, aki mindennek jó reggelt kívánt: a teheneknek, a hídnak, az öreg kútnak. Vitt egy meleg cipót és egy kancsó tejet, és egyedül felmászott a dombra. A hegy valójában egy óriás volt, aki az állát a térdére támasztva, csukott szemmel ült.
„Jó reggelt”, mondta Mira. „Elnézést, uram. Azt hiszem, ön a napfelkelten ül.”
Az óriás kinyitotta az egyik szemét, ami akkora volt, mint egy tó. „Tényleg? Pihenni ültem le. Mindenki rám kiabált, azt hittem, itt senki sem akar engem.” Felállt, átment a szomszéd dombra, és a nap felkelt, és megtöltötte a völgyet arannyal.
