Azt mondják, nagyon régen, egy mély völgyben, egyik reggel nem kelt fel a nap. A keleti domb sötét maradt, a kakas háromszor kukorékolt, aztán feladta. Három napig a falu az éjszakában élt. Hideg lett, a tehenek nem adtak tejet, és mindenki azt suttogta, hogy vége a világnak.
Végül dobokkal és fazekakkal felmentek a dombra. Kiabáltak, és nagyon sápadtan jöttek vissza. „Odafent van egy hegy, ami azelőtt nem volt ott”, mondták. „És lélegzik.”
Mira egy kilenc éves lány volt, aki mindennek jó reggelt kívánt: a teheneknek, a hídnak, az öreg kútnak. A harmadik éjszaka becsomagolt egy meleg cipót, megtöltött egy kancsót tejjel, és egyedül felmászott a dombra. A hegy egy óriás volt, aki az állát a térdére támasztva, csukott szemmel ült.
„Jó reggelt”, mondta Mira. „Elnézést, uram. Azt hiszem, ön a napfelkelten ül.”
Az óriás kinyitotta az egyik szemét, ami akkora volt, mint egy tó. „Tényleg?”, mondta. „Három napja ültem le pihenni. Mindenki rám kiabált, azt hittem, itt senki sem akar engem.” Felállt, és megremegett a föld. Átlépett a szomszéd dombra, óvatosan újra leült, és a résen át felkelt a nap, és aranyat öntött a völgybe.
A gerincet ma is Az Óriás Székének hívják. Mira minden reggel integet neki, ő pedig visszaint.
