Azt mondják, egy olyan mély völgyben, hogy a napnak egy órába telt, mire leért az aljára, a nap egyszer nem kelt fel. A keleti domb fekete maradt, a kakas háromszor kukorékolt, megköszörülte a torkát, aztán feladta. Három napig a falu az éjszakában élt. Hideg lett, a tehenek nem adtak tejet, és a legbátrabb férfiak azt suttogták, hogy vége a világnak.
Végül dobokkal és kötelekkel felmentek a dombra, kiabáltak, a fazekaikat verték, és nagyon sápadtan jöttek vissza. „Odafent van egy hegy, ami azelőtt nem volt ott”, mondták. „És lélegzik.”
Mira egy kilenc éves lány volt, aki mindennek jó reggelt kívánt: a teheneknek, a hídnak, az öreg kútnak. A harmadik éjszaka becsomagolt egy meleg cipót, megtöltött egy kancsót tejjel, és egyedül felmászott a dombra. A hegy valójában egy óriás volt, aki az állát a térdére támasztva, csukott szemmel ült.
„Jó reggelt”, mondta Mira. „Elnézést, uram. Azt hiszem, ön a napfelkelten ül.”
Az óriás kinyitotta az egyik szemét, ami akkora volt, mint egy tó. „Tényleg?”, mondta. „Három napja ültem le pihenni. Mindenki rám kiabált, azt hittem, itt senki sem akar engem.” Nyögve felállt, hogy megremegett a föld, átlépett a szomszéd dombra, és olyan puhán ült le újra, ahogy csak tudott, és a résen át felkelt a nap, és aranyat öntött a völgybe.
A gerincet ma is Az Óriás Székének hívják. Mira minden reggel integet neki, ő pedig visszaint. Egyesek szerint ott a nap pár perccel később kel, mert az óriás szívesen megvárja Mira jó reggelét.
