Azt mondják, nagyon régen, egy olyan mély völgyben, hogy a napnak egy órába telt, mire leért az aljára, egyik reggel nem kelt fel a nap. A keleti domb fekete maradt, a kakas háromszor kukorékolt, megköszörülte a torkát, aztán feladta. Három napig a falu az éjszakában élt. Hideg lett, a tehenek nem adtak tejet, és a legbátrabb férfiak temetési hangon suttogni kezdték, hogy vége a világnak.
Végül dobokkal és kötelekkel felmentek a dombra, kiabáltak, fenyegetőztek és könyörögtek, és nagyon sápadtan jöttek vissza. „Odafent van egy hegy, ami azelőtt nem volt ott”, mondták. „És lélegzik.”
Eszébe sem jutott senkinek, hogy azt az egy embert küldje, aki talán tudta volna, mit kell tenni. Mira egy kilenc éves lány volt, aki mindennek jó reggelt kívánt: a teheneknek, az öreg kútnak, a postás kutyájának, aki egyszer sem válaszolt. A harmadik éjszaka becsomagolt egy meleg cipót, megtöltött egy kancsót tejjel, és egyedül felmászott a dombra. A hegy valójában egy óriás volt, aki az állát a térdére támasztva, szorosan csukott szemmel ült, mint aki nagyon reméli, hogy nem veszik észre.
„Jó reggelt”, mondta Mira. „Elnézést, uram. Azt hiszem, ön a napfelkelten ül.”
Az óriás kinyitotta az egyik szemét, ami akkora volt, mint egy tó. „Tényleg?”, mondta egy hangon, mint egy híd felett átzörgő szekér. „Három napja ültem le pihenni. Mindenki rám kiabált, azt hittem, itt senki sem akar engem.” Nyögve felállt, hogy megremegett a föld, átlépett a szomszéd dombra, és olyan puhán ült le újra, ahogy egy óriás csak tud. A résen át felkúszott a nap, előbb vörösen, aztán aranyan, és beleömlött a völgybe, mintha soha el sem ment volna.
A gerincet ma is Az Óriás Székének hívják. Mira minden reggel integet neki, ő pedig visszaint. És egyesek szerint ott a nap pár perccel később kel, mert az óriás szívesen megvárja Mira jó reggelét.
