Priya tizenhat éves volt, és a városi színház kulisszái mögött dolgozott. Seperte a színpadot, és minden próbát megnézett. Az egész darabot kívülről tudta.
A bemutató estéjén, tíz perccel a függöny felvonása előtt a fiatal sztár, Camille elvesztette a hangját. Csak suttogni tudott. A beugró a kórházban volt, és hatszáz ember várt. „Le kell mondanunk”, mondta a rendező, Vega asszony. A kulisszák mögött Priya magában mondogatta az első mondatot. Vega asszony megfordult. „Tudod a szerepet?” „Minden szavát”, mondta Priya.
A jelmezes biztosítótűkkel fűzte rá a ruhát, és Priya remegő térdekkel kilépett a fénybe. Aztán hallotta, ahogy hatszáz ember visszafojtja a lélegzetét, és a hangja megerősödött. A második felvonásban a másik színész elfelejtette a szövegét, ő pedig a saját mondatán belül visszaadta neki. Amikor a darab véget ért, a közönség felállt.
A színpad mögött Vega asszony megfogta a kezét. „Amikor annyi idős voltam, mint te, én is egy lány voltam egy seprűvel ugyanezekben a kulisszákban”, mondta. Másnap reggel Priya megint a színpadon állt a seprűjével, és dúdolta a szövegét.
