Priya tizenhat éves volt, és a városi színház kulisszái mögött dolgozott. Seperte a színpadot, hordta a kellékeket, és minden próbát megnézett a kulisszák mögül, olyan csendesen, hogy a színészek megfeledkeztek róla. Az egész darabot kívülről tudta: minden mondatot, minden mozdulatot, minden fényváltást. Egy lányról szólt, aki elszökik a tengerre, és Priya, aki sosem járt messzebb a szomszéd városnál, százszor szökött el vele.
A bemutató estéjén, tíz perccel a függöny felvonása előtt a fiatal sztár, Camille elvesztette a hangját. Csak suttogni tudott. A beugró a kórházban volt, és hatszáz ember várt a helyén. „Le kell mondanunk”, mondta a rendező, Vega asszony, aki hetven fölött járt, és még soha életében nem mondott le előadást. A kulisszák mögött Priya magában mondogatta az első mondatot, észre sem véve. Vega asszony megfordult. „Tudod a szerepet?”, kérdezte. „Minden szavát”, mondta Priya.
A jelmezes biztosítótűkkel fűzte rá a ruhát, és Priya remegő térdekkel kilépett a fénybe. Az első mondata megbicsaklott. Aztán hallotta, ahogy hatszáz ember visszafojtja a lélegzetét, és a hangja megerősödött. A második felvonásban a másik színész elfelejtette a szövegét, ő pedig a saját mondatán belül visszaadta neki. Amikor a darab véget ért, hosszú csend lett, olyan, amely értékesebb a zajnál, aztán az egész közönség felállt.
A színpad mögött Vega asszony megfogta a kezét. „Amikor annyi idős voltam, mint te, én is egy lány voltam egy seprűvel ugyanezekben a kulisszákban”, mondta. Másnap reggel Priya megint a színpadon állt a seprűjével, és dúdolta a szövegét, és a régi padló mintha hallgatta volna.
