Azt mondják, régen, a gyufa előtti időkben a falu egyetlen tüzet tartott életben a téren. Az öreg őrző, Sula, a tanítványával, a tizenkét éves Yarával együtt vigyázott rá. Az első fagyos éjszakán özönvízként zúdult az eső a térre, és eloltotta a tüzet. A tél közel volt, és a falunak volt ennivalója, de lángja nem.
Sula azt mondta, az egyetlen megmaradt tűz a Füstölgő hegyen van, ahol a föld vörösen izzik, három nap járásra. Yara, aki őrségben volt, amikor a tűz kialudt, elindult. Egy agyagedényt vitt hamuval, száraz mohával és a nagymamája piros sáljával.
Felment a hosszú völgyben, és egy kidőlt farönkön átkelt a folyón. A hegynél egy köteg kérget gyújtott meg a sziklában egy izzó hasadéknál, és egy parazsat tett az edénybe, a hamuba, a moha alá.
Visszafelé nehezebb volt az út. A farönköt elsodorta a víz, ezért mellkasig gázolt a folyóban, az edényt a feje fölött tartva. Újra esett, és egész éjjel a köpenye alatt védte a parazsat, és ráfújt. Az utolsó reggelen elfogyott a moha, a parázs pedig magnyi volt, ezért megetette vele a piros sálját.
Hajnalban lépett a térre, az edényből vékony füstszál szállt fel. Sula ráfújt, a falu visszafojtotta a lélegzetét, és láng csapott fel. Attól a naptól kezdve minden ház tüzet tartott életben, és parazsat adott minden szomszédnak, akinek kialudt a tüze: a tűz azé, aki megosztja. Azt mondják, a hegy még ma is füstölög egy kicsit, mintha arra várna, hogy a lány visszatérjen.
