Noa interjúja operatív koordinátori állásra a Northline Deliverynél tíz órakor volt. Fél tízkor megérkezett, és a parkolóban talált egy öltönyös férfit, aki egy ezüstszínű autó mellett térdelt, amelynek defektes volt a kereke. Fordítva tartotta az emelőt. „Reménytelen vagyok az autókkal”, mondta.
Noa apja megtanította kereket cserélni, amikor tizenöt éves volt. „Tízkor interjúm van, ezért sietek”, mondta, és felhajtotta az ingujját. De a kerékcsavarok beragadtak, és rá kellett állnia a kulcsra. Fél óráig tartott. A férfi nem kérdezett tőle semmit. Csak ennyit mondott: „Sok sikert.”
Zsebkendővel dörzsölte a kezét, de a fekete nem ment le, és tíz óra öt perckor öt percet késve lépett a recepcióra. A recepciós felhúzta a szemöldökét. A teremben három ember ült egy hosszú asztalnál, és a negyedik szék üres volt. Noa az első kérdésekre az asztal alá rejtett kézzel válaszolt, és az interjú kicsúszott a keze közül, mint egy busz.
Öt perccel később kinyílt az ajtó, és belépett a férfi a parkolóból. „Elnézést a késésért”, mondta. „Defektet kaptam, és egy idegen segített nekem.” Noára nézett. „Már fél órája folyik az interjúnk.” Kessler úr volt, az igazgató, és a meglepett bizottságnak azt mondta, hogy egy halom tökéletes önéletrajza van, de csak egyetlen jelentkezője, aki élete legfontosabb reggelén megállt egy idegenért.
Aznap délután megkapta az ajánlatot, és másnap reggel doboz érkezett egy kerékjavító készlettel és egy kártyával: „Üdvözöljük a Northline-nál. A következő idegenének.”
