Mara a nagymamája téli kabátjának zsebében találta a kulcsot, egy régi, sárgarézből készült tárgyat, amelyet simára koptattak az évek. A nagymamája tavasszal meghalt, és a házban semmi sem tűnt hozzáillőnek. Mara mégsem tudta rávenni magát, hogy kidobja.
Aznap este az utolsó komppal ment át az öblön. Éppen az ujjai között forgatta a kulcsot, és nézte, ahogy elsuhannak a kikötő fényei, amikor észrevette, hogy a vele szemben ülő idős férfi pontosan ugyanezt teszi. Az ő kulcsa megszólalásig olyan volt, mint az övé. „Honnan van magának ez?”, kérdezte halkan a férfi. „A nagymamám kabátjából”, mondta Mara. Az idős férfi lesütötte a szemét, és elmosolyodott. „Akkor maga az unokája lehet. A nevem Aldo. A nagymamája és én a legjobb barátok voltunk gyerekkorunkban. Hatvan évvel ezelőtt bezártunk egy faládát a régi móló alá, és megígértük, hogy kinyitjuk, ha mindketten megöregszünk.”
Másnap reggel, apálykor, együtt sétáltak ki a nedves homokon, és megtalálták a ládát. Benne két kis papírhajó és egy cédula volt: „Újra vitorlázunk.” Aldo egyszerre nevetett és sírt. Mara kitépett egy lapot a füzetéből, hajtogatott egy új hajót, és együtt vízre tették.