Mara a nagymamája téli kabátjának zsebében találta a kulcsot, egy kicsi, sárgarézből készült tárgyat, amelyet évtizedek simára koptattak, abból a fajtából, amelyet úgy tűnik, valamilyen okból hordtak magukkal. A nagymamája tavasszal meghalt, és a rendezgetés, csomagolás heteiben a házban semmi sem bizonyult hozzáillőnek: sem a szekrények, sem a régi varródoboz, sem a kert végi szerszámoskamra. Mara mégsem tudta rávenni magát, hogy kidobja.
Aznap este az utolsó komppal ment át az öblön. Éppen az ujjai között forgatta a kulcsot, és nézte, ahogy elsiklanak a kikötő fényei, amikor észrevette, hogy a vele szemben ülő idős férfi pontosan ugyanezt teszi. Az ő kulcsa megszólalásig olyan volt, mint az övé. „Honnan van magának ez?”, kérdezte a férfi, olyan halkan, hogy a motor zaja majdnem elnyelte a szavait. „A nagymamám kabátjából”, mondta Mara. Az idős férfi lesütötte a szemét, és elmosolyodott, mintha egy nagyon hosszú várakozást éppen egy idegen fejezett volna be. „Akkor maga az unokája lehet. A nevem Aldo. A nagymamája és én a legjobb barátok voltunk gyerekkorunkban. Hatvan évvel ezelőtt bezártunk egy faládát a régi móló alá, és megígértük, hogy kinyitjuk, ha mindketten megöregszünk.”
Másnap reggel, apálykor, együtt sétáltak ki a nedves homokon, és megtalálták a ládát, amely megdagadt és sófoltos lett, de még mindig zárva. Benne két kis papírhajó és egy cédula feküdt, gyerekkézzel írva: „Újra vitorlázunk.” Aldo egyszerre nevetett és sírt, és Mara rájött, hogy nem tudja megkülönböztetni a kettőt. Kitépett egy lapot a füzetéből, hajtogatott egy új hajót, és együtt tették vízre, egy öreg férfi és egy fiatal nő, akik egy régen értük tett ígéretet tartottak be.