A városi maraton győztese valamivel két óra után ért célba, és hamarosan szétszéledt a tömeg. A csapatok elkezdték egymásra rakni a korlátokat és feltekerni a molinókat. De este hétkor Hana még mindig a pályán volt. Hatvan évnél idősebb volt, és ő volt az utolsó futó. Néhai férjéért futott, aki mindig azt mondta neki: „Fuss be a célba, bármennyi idő alatt is”, és nem akarta most abbahagyni.
A csapat egyik idős tagja nem volt hajlandó levenni a célszalagot, bármennyit morogtak is a többiek. Lassan összegyűlt néhány ember: takarítók a seprűikkel, mentősök a táskáikkal, egy maroknyi néző, aki nem ment haza. Felsorakoztak az utolsó száz méteren, és magasba tartották a telefonjuk fényét. Hana befordult a sarkon, zihálva, remegő lábbal, végigfutott a fény kis folyosóján, és sötétben ért célba, miközben körülbelül húsz ember tapsolt. „Köszönöm, hogy megvártak”, mondta.