A városi maraton győztese valamivel két óra után ért célba, egy olyan tömeg üdvrivalgása közepette, amely már az ebédre gondolt. Délutánra a tömeg szétszéledt, és a csapatok elkezdték egymásra rakni a korlátokat és feltekerni a molinókat. De este hétkor Hana még mindig a pályán volt. Hatvan évnél idősebb volt, és ő volt az utolsó futó. Néhai férjéért futott, aki mindig azt mondta neki: „Fuss be a célba, bármennyi idő alatt is”, és nem akarta most abbahagyni. Az utcákat újra megnyitották a forgalom előtt, és időnként egy autó lelassított mellette, miközben a sofőr leengedte az ablakot, hogy megkérdezze, jól van-e; Hana minden alkalommal felemelte a kezét, jelezve, hogy igen.
A csapat egyik idős tagja nem volt hajlandó levenni a célszalagot, bármennyit morogtak is a többiek. Lassan összegyűlt néhány ember: takarítók a seprűikkel, mentősök a táskáikkal, egy maroknyi néző, aki nem ment haza. Felsorakoztak az utolsó száz méteren, és magasba tartották a telefonjuk fényét, a csillagok vékony, remegő folyosóját. Hana befordult a sarkon, zihálva, remegő lábbal, csak a következő lépésről és az utána következőről tudva, végigfutott rajta, és sötétben ért célba, miközben körülbelül húsz ember tapsolt. „Köszönöm, hogy megvártak”, mondta.