Samuel Osei harminc éve vezetett városi buszt, és minden utcát kívülről ismert. Azt viszont nem tudta, hogyan kell egyetlen szót elolvasni. Egész életében olyan ügyesen titkolta, hogy senki sem gyanakodott. Amikor valaki egy cetlit nyújtott neki, azt mondta: „Otthon felejtettem a szemüvegem. Felolvasná nekem?”
Egy reggel levél érkezett az unokájától, Grace-től, aki kilenc éves volt, és egy másik városban élt. Nagy, kerek betűkkel írt. Samuel sokáig tartotta a borítékot. Aztán a kabátzsebébe tette, és harmincegy napig hordta. Minden piros lámpánál elővette, és ránézett, mintha megszólalhatna, aztán visszatette.
A harmincegyedik napon a buszgarázsban meglátott egy plakátot: „Ingyenes esti olvasókurzus. Keddenként hétkor.” Háromszor elhajtott az iskola mellett. Negyedszerre bement, és leült leghátulra. A tanárnő, Lindqvist asszony rámosolygott. „Ebben a teremben mindenki az első betűvel kezdte”, mondta.
Négy hónap múlva Samuel leült a konyhaasztalhoz, elővette a levelet, és lassan felolvasta: „Kedves Nagyapa, kihullott a fogam. Mikor jössz? Megmutatom. Puszil, Grace.” Háromszor elolvasta. Aztán tollat fogott, és megírta a saját válaszát, betűről betűre, gondosan: „Kedves Grace, szombaton jövök. Nekem is van mit mutatnom neked.”
