Samuel Osei harminc éve vezetett városi buszt, és minden utcát kívülről ismert. Azt viszont nem tudta, hogyan kell egyetlen szót elolvasni. Egész életében olyan ügyesen titkolta, hogy soha senki sem gyanakodott, és amikor valaki egy cetlit nyújtott neki, kéznél volt egy mondata: „Otthon felejtettem a szemüvegem. Felolvasná nekem?”
Egy reggel levél érkezett az unokájától, Grace-től, aki kilenc éves volt, és egy másik városban élt. Nagy, kerek betűkkel írt. Samuel sokáig tartotta a borítékot. Aztán a kabátzsebébe tette, és ott hordta harmincegy napig. Minden piros lámpánál elővette, és ránézett, mintha megszólalhatna, aztán visszatette.
A harmincegyedik napon a buszgarázsban meglátott egy plakátot: „Ingyenes esti olvasókurzus. Keddenként hétkor.” Háromszor elhajtott az iskola mellett, egy ember, aki a város minden utcáját megtalálta, de egy ajtót nem talált. Negyedszerre bement, és leült leghátulra. A tanárnő, Lindqvist asszony úgy nézett rá, mintha várta volna. „Ebben a teremben mindenki az első betűvel kezdte”, mondta.
Négy hónap múlva Samuel leült a konyhaasztalhoz, elővette a levelet, és hangosan felolvasta, ujját minden szó alatt vezetve: „Kedves Nagyapa, kihullott a fogam. Mikor jössz? Megmutatom. Puszil, Grace.” Háromszor elolvasta. Aztán tollat fogott, és megírta a saját válaszát, betűről betűre, gondosan. Egy órájába telt. „Kedves Grace, szombaton jövök. Nekem is van mit mutatnom neked.”
