Samuel Osei harminc éve vezetett városi buszt, és minden utcát kívülről ismert: a buszszámokat, a táblák színeit. Azt viszont nem tudta, hogyan kell egyetlen szót elolvasni. Egész életében olyan ügyességgel titkolta, amelyet bármelyik kém megirigyelt volna, és amikor valaki egy cetlit nyújtott neki, kéznél volt egy mondata: „Otthon felejtettem a szemüvegem. Felolvasná nekem?”
Egy reggel levél érkezett az unokájától, Grace-től, aki kilenc éves volt, és egy másik városban élt. Nagy, kerek betűkkel írt. Samuel sokáig tartotta a borítékot. Aztán a kabátzsebébe tette, és ott hordta harmincegy napig. Minden piros lámpánál elővette, és ránézett, mintha megszólalhatna, aztán visszatette, a lámpa pedig zöldre váltott, és a busz továbbment, egy kicsivel nehezebben, mint addig.
A harmincegyedik napon a buszgarázsban meglátott egy plakátot: „Ingyenes esti olvasókurzus. Keddenként hétkor.” Háromszor elhajtott az iskola mellett, egy ember, aki a város minden utcáját megtalálta, de egy ajtót nem talált. Negyedszerre bement, és leült leghátulra. A tanárnő, Lindqvist asszony úgy nézett rá, mintha mindig is várta volna. „Ebben a teremben mindenki az első betűvel kezdte”, mondta. „Itt senki sem lemaradt.”
Négy hónap múlva Samuel leült a konyhaasztalhoz, elővette a levelet, amely a zsebben hordástól puha lett, mint a vászon, és lassan, hangosan felolvasta, ujját minden szó alatt vezetve: „Kedves Nagyapa, kihullott a fogam. Mikor jössz? Megmutatom. Puszil, Grace.” Háromszor elolvasta, úgy, ahogy az ember vizet iszik egy hosszú gyaloglás után. Aztán tollat fogott, és megírta a saját válaszát, betűről betűre, gondosan. Egy órájába telt. „Kedves Grace, szombaton jövök. Nekem is van mit mutatnom neked.”
