Hétfő volt, mint bármelyik másik, egészen az ebédidőig, amikor Aiko és Mateo véletlenül elvitték egymás uzsonnásdobozát; a két doboz annyira hasonlított egymásra, hogy egyikük sem gondolt az ellenőrzésre. Aiko leült a szokásos padjára, felemelte a fedelet, és három aranyszínű, még langyos empanadát talált, alatta egy spanyol cédulával, mintha valaki nagyon messziről tésztából írt levelet küldött volna neki. Az udvar másik végén Mateo két tengeri algába csavart rizsgombócot talált, mindegyik közepén elrejtett savanyított szilvával, mint egy kicsi, savanyú titokkal. Egy pillanatra mindkét gyerek megdöbbent. Aztán kíváncsi lett. Aztán beleharaptak.
Ez volt a legjobb ebéd, amit hetek óta ettek. Amikor kicsengettek, a padnál találkoztak, hogy visszacseréljék, de egyikük sem tűnt különösebben sietősnek. „Mi lenne, ha ezt szándékosan csinálnánk?”, mondta Aiko. „Minden pénteken”, mondta Mateo, aki már az utolsó empanadára vetette a szemét.
Más gyerekek észrevették, és kérték, hogy csatlakozhassanak. Hamarosan az egész osztálynak volt egy „Pénteki lakomája”, és minden gyerek hozott egy ételt otthonról, némelyik alufóliába, némelyik kendőbe csavarva, mindegyiket egy családi recept vad büszkeségével hordozva. Egy pénteken a tanárnő megkóstolta egy osztálytárs nagymamájának gombócait, és egy ideig ki kellett néznie az ablakon, amit egy tanárnő pénteken magyarázat nélkül is megtehet.