Anja huszonnégy éves volt, és a tízórás éjszakai vonattal utazott a nővére városába. Az első állomáson egy magas, szürke kabátos férfi állt a peronon, és őt nézte.
Egy órával később a férfi az étkezőkocsiban volt. Éjfélkor a folyosón volt. Később megállt az ajtaja előtt. Anja átment egy másik kocsiba, aztán még egybe, de valahányszor felnézett, ott volt a szürke kabát. Elmondta a kalauznak, Berg úrnak. „Szemmel tartom”, mondta a kalauz.
Hajnali öt óra negyvenkor megérkezett a vonat. Anja leugrott, és sietett a peronon. Mögötte valaki futott. „Várjon, kérem! Várjon!” Gyorsabban futott. Aztán egy kéz megérintette a karját, és ő megfordult.
A szürke kabátos férfi ott állt, kifulladva, és egy kis zöld pénztárcát nyújtott felé. „Ezt az első állomáson ejtette el”, mondta. „Tíz óra óta próbálom odaadni. Nagyon gyorsan cserél kocsit.” „Olek vagyok”, tette hozzá. „Tizenegy kocsin mentem át, és fáj a lábam.” Anja nevetett, és meghívta egy kávéra.
