Anja huszonnégy éves volt, és éjszakai vonattal utazott a nővére városába. A vonat este tízkor indult, és hajnali öt óra negyvenkor érkezett. Az első állomáson egy magas, szürke kabátos férfi állt a peronon, és egyenesen őt nézte. Anjának ez nem tetszett.
Egy órával később a férfi az étkezőkocsiban volt. Éjfélkor a folyosón volt. Később sokáig állt a fülkéje előtt. Anja átment egy másik kocsiba, aztán még egybe, de valahányszor felnézett, ott volt a szürke kabát. Elmondta a kalauznak, Berg úrnak. „Szemmel tartom”, mondta a kalauz.
Öt óra negyvenkor megérkezett a vonat. Anja leugrott, és sietett a peronon. Mögött rohanó lépteket hallott. „Várjon, kérem! Várjon!” Gyorsabban futott. Aztán egy kéz megérintette a karját, és ő megfordult, készen a sikoltásra.
A szürke kabátos férfi görnyedten állt ott, kifulladva, és egy kis zöld pénztárcát nyújtott felé. „Ezt az első állomáson ejtette el”, lihegte. „Tíz óra óta próbálom odaadni. Nagyon gyorsan cserél kocsit.” Benne volt az útlevele, a pénze és a hazafelé szóló jegye. „Olek vagyok”, tette hozzá. „Tizenegy kocsin mentem át, és fáj a lábam.” Mögötte Berg úr mosolygott. „Kilencszer megkérdezte tőlem, melyik az ön fülkéje”, mondta. „Azt feleltem, hogy ez nem tartozik rá.” Anja kitört a nevetésben, és mindkettőjüket meghívta egy kávéra.
