Anja huszonnégy éves volt, és éjszakai vonattal utazott a nővére városába. A vonat este tízkor indult, és hajnali öt óra negyvenkor érkezett. Az első állomáson egy magas, szürke kabátos férfi állt a peronon, és egyenesen őt nézte, Anja pedig, aki természeténél fogva nem volt gyanakvó, hideg borzongást érzett a tarkóján.
Egy órával később a férfi az étkezőkocsiban volt, két asztallal arrébb, és a teáját tanulmányozta. Éjfélkor a folyosón volt. Később sokáig állt a fülkéje előtt, semmit sem csinálva, ami valahogy még rosszabb volt. Anja átment egy másik kocsiba, aztán még egybe, de valahányszor felnézett, ott volt a szürke kabát. Elmondta a kalauznak, Berg úrnak, aki komolyan végighallgatta. „Szemmel tartom”, mondta.
Öt óra negyvenkor megérkezett a vonat. Anja leugrott, és sietett a peronon, hevesen dobogó szívvel. Mögötte rohanó lépteket hallott. „Várjon, kérem! Várjon!” Gyorsabban futott. Aztán egy kéz megérintette a karját, és ő megfordult, készen a sikoltásra.
A szürke kabátos férfi görnyedten állt ott, teljesen kifulladva, és egy kis zöld pénztárcát nyújtott felé. „Ezt az első állomáson ejtette el”, lihegte. „Tíz óra óta próbálom odaadni. Nagyon gyorsan cserél kocsit.” Benne volt az útlevele, a pénze és a hazafelé szóló jegye. „Olek vagyok”, tette hozzá. „Tizenegy kocsin mentem át, és fáj a lábam.” Mögötte Berg úr mosolygott. „Kilencszer megkérdezte tőlem, melyik az ön fülkéje”, mondta. „Azt feleltem, hogy ez nem tartozik rá.” Anja kitört a nevetésben, félig megkönnyebbülésből, aztán mindkettőjüket meghívta egy kávéra.
