Azt mondják, egy este, abban az órában, amikor a hőség végre elhagyja a homokot, egy kereskedő érkezett egy kis városba a sivatag szélén, egy ezüst korsót cipelve. Megállt a téren, és olyan hangon jelentette be, amely sem nem volt hangos, sem nem halk: „Holdfényt árulok.” A leggazdagabb polgárok sietve erszényeket kínáltak neki tele arannyal, egyiket a másik után, mindegyiket az előzőnél nagyobbat, de ő minden alkalommal megrázta a fejét, és azt mondta, hogy az arany nem az ár.
A tömeg leghátsó részében egy Safiya nevű szegény lány állt. Neki nem volt aranya, és semmi eladnivalója. Csak egy altatódala volt, amelyet az anyja esténként szokott neki énekelni. Félénken, szinte csak magának, dúdolni kezdte, és ahogy dúdolta, a korsó a kereskedő kezében világítani kezdett.
A kereskedő elmosolyodott. „A holdfényt nem lehet megvenni”, mondta. „Csak megosztani lehet.” A lány kezébe tette a korsót, és eltűnt a sötétben, és senki sem látta elmenni. Aznap éjjel Safiya felmászott a háza tetejére, és kinyitotta a korsót. Lágy, ezüstös fény terjedt szét az egész városon, és a szomszédok egyenként kijöttek, és csendben leültek a tetőikre, miközben a gyerekek elaludtak.