A történet szerint egy este, abban az órában, amikor a hőség végre elhagyja a homokot, egy kereskedő érkezett egy kis városba a sivatag szélén, egy ezüst korsót cipelve. Megállt a tér közepén, és olyan hangon jelentette be, amely sem nem volt hangos, sem nem halk: „Holdfényt árulok.” A leggazdagabb polgárok sietve erszényeket kínáltak neki tele arannyal, egyiket a másik után, mindegyiket az előzőnél nehezebbet, de ő minden alkalommal szelíden megrázta a fejét, mintha félreértettek volna egy egészen egyszerű kérdést.
A tömeg leghátsó részében egy Safiya nevű szegény lány állt. Neki nem volt aranya, és semmi eladnivalója. Csak egy altatódala volt, amelyet az anyja esténként szokott neki énekelni, egy dallam, amelyet soha nem felejtett el. Félénken, szinte csak magának, dúdolni kezdte, és ahogy dúdolta, a korsó a kereskedő kezében, nagyon lassan, világítani kezdett.
A kereskedő elmosolyodott. „A holdfényt nem lehet megvenni”, mondta. „Csak megosztani lehet.” A lány kezébe tette a korsót, és eltűnt a sötétben, és később senki sem tudta megmondani, merre ment. Aznap éjjel Safiya felmászott a háza tetejére, és kinyitotta a korsót. Lágy, ezüstös fény terjedt szét az egész városon, és a szomszédok egyenként kijöttek, és csendben leültek a tetőikre, és abban a fényben a gyerekek, akik még soha nem voltak ilyen csendesek, elaludtak.