A hó figyelmeztetés nélkül jött. Egyik pillanatban négy túrázó keresztezett egy gerincet a vékony napfényben, a másikban már egy fehér falban sétáltak: Ida, egy ápolónő; Jonas, egy diák; a húga, a kilencéves Pia; és Lee úr, egy nyugdíjas tanár, aki negyven éve járt fel erre a hegyre. Már nem látták az ösvényt, a szél erősödött, és Jonas, aki a rövidítést javasolta, nagyon csendes volt. Aztán Pia mutatott valamit. A hóban egy apró kunyhó állt.
Bent volt egy fatüzelésű kályha, egy gyertya és egy pakli kártya, semmi más. De mindenki hozott egy kis ételt: tésztát, egy hagymát, egy leveskockát és egy darab sajtot. Ida meggyújtotta a kályhát, Pia nagy komolysággal felvágta a hagymát, Lee úr pedig kevergette a fazekat, és együtt olyan jó vacsorát főztek, amilyenre egyikük sem emlékezett. Aztán a gyertya fényénél kártyáztak, történeteket meséltek, és nevettek, amíg Pia el nem aludt a bátyja karján.
Hajnalban elállt a hó, és egy mentőcsapat fényei jelentek meg lent az ösvényen. Lefelé indulás előtt Lee úr azt javasolta, hogy mindannyian találkozzanak újra a kunyhóban, és senkit sem kellett kétszer kérni. A következő nyáron megint négy hálózsák volt a kunyhóban.