A hó figyelmeztetés nélkül jött. Egyik pillanatban négy túrázó keresztezett egy gerincet a vékony napfényben, a másikban már egy fehér falban sétáltak: Ida, egy ápolónő, aki az egész hetet éjszakai műszakban töltötte, és csak csendre vágyott; Jonas, egy diák; a húga, a kilencéves Pia, aki ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön; és Lee úr, egy nyugdíjas tanár, aki negyven éve járt fel erre a hegyre, és ezt csak halkan, csak akkor említette, ha megkérdezték. Már nem látták az ösvényt, a szél erősödött, és Jonas, aki a rövidítést javasolta, nagyon elcsendesedett. Aztán Pia mutatott valamit. A hóban egy apró kunyhó állt.
Bent volt egy fatüzelésű kályha, egy gyertya és egy pakli kártya, semmi más. De mindenki hozott egy kis ételt: tésztát, egy hagymát, egy leveskockát és egy darab sajtot. Ida meggyújtotta a kályhát, Pia nagy komolysággal felvágta a hagymát, Lee úr pedig kevergette a fazekat, és együtt, négy szerény hozzávalóból és négy idegenből olyan jó vacsorát főztek, amilyenre egyikük sem emlékezett. Aztán az egyetlen gyertya fényénél kártyáztak, olyan történeteket meséltek, amelyeket nem akartak elmesélni, és nevettek, amíg Pia el nem aludt a bátyja karján.
Hajnalban elállt a hó, és egy mentőcsapat fényei jelentek meg lent az ösvényen, kicsik, sárgák és egyenletesek. Lefelé indulás előtt Lee úr azt javasolta, hogy mindannyian találkozzanak újra a kunyhóban, és senkit sem kellett kétszer kérni. A következő nyáron megint négy hálózsák volt a kunyhóban.