Tavasszal a Moreno család Haddad úr szomszédságába költözött. Ő egy hetvenéves, szigorú férfi volt, aki soha nem köszönt jó reggelt, és a gyerekeknél kétszer magasabb kerítés mögött tökéletes kertje volt. Az ablakukból a kilencéves Lila és a hatéves öccse, Finn csak a napraforgók tetejét és néhány piros paradicsomot látott.
Egy szombaton Finn piros labdája átrepült a kerítésen. A gyerekek egymást bíztatták, hogy csöngessenek be Haddad úrhoz. Ő összefont karral kinyitotta a kaput. „A labda a paradicsomok között van”, mondta. „Elhozhatod, ha vigyázol. A köveken menj.”
Lila a köveken ment, és semmihez nem nyúlt. Másnap a labda újra átrepült, „véletlenül”. Haddad úr nem szólt semmit. De a következő napon az oldalsó kiskapu, amely addig mindig zárva volt, nyitva állt. Mellette egy vödör víz állt egy cédulával: „A paradicsomoknak. Hat óra.”
Júliusban a gyerekek minden este megöntözték a kertet, és Haddad úr megtanította őket, hogy a paradicsom akkor érett, ha húzás nélkül leválik a kézben. Lila megette az elsőt, még meleg volt a naptól, és azt mondta, olyan az íze, mint a júliusnak. Haddad úr félrenézett, de mosolygott.
A nyár végén a kis kapu kis kék ajtóvá vált, amelyet hárman festettek, és másnap reggel Haddad úr először ő köszönt: „Jó reggelt.”
