A repülőm késett, és mire az állomásra értem, az utolsó vonat már elment. Egy férfi a jegypénztárnál azt mondta, hogy van még egy régi éjszakai busz a tengerpartra, ezért vettem egy jegyet, és felszálltam, fáradtan és kicsit haragosan az egész világra.
A busz narancs- és dízelszagú volt. Egy idős hölgy a folyosó túloldalán épp egy narancsot hámozott, és szó nélkül odaadta a felét. Hátul két diák halkan gitározott, a sofőr pedig, aki úgy tűnt, minden dalt ismer, velük együtt énekelt. Mire elhagytuk a várost, már nem haragudtam.
Hajnali háromkor megálltunk egy út menti kávézónál, ahol csak egyetlen erős lámpa égett. Idegenek osztoztak egy nagy fazék levesen, mintha évek óta ismernénk egymást. Aztán, röviddel hajnal előtt, a sofőr letért a főútról. „Az én buszomon ezt senki sem szalasztja el”, mondta, és leparkolt egy szikla tetején a tenger fölött. Mindannyian a hidegben álltunk, és némán néztük a napfelkeltét. Órákat késve érkeztem meg, de azt az utat soha nem felejtettem el.