A repülőm három órát késett, és mire végre az állomásra értem, az utolsó vonat már elment. Egy férfi a jegypénztárnál megemlítette, hogy még jár egy régi éjszakai busz a tengerpartra, ezért vettem egy jegyet, és felszálltam, fáradtan és az egész világra dühösen.
A busz narancs- és dízelszagú volt. Egy idős hölgy a folyosó túloldalán épp egy narancsot hámozott, és egy szó nélkül odanyújtotta a felét. Hátul két diák nagyon halkan játszott egy elnyűtt gitáron, a sofőr pedig, aki úgy tűnt, a világ minden dalát ismeri, dúdolt velük. Valahol az utolsó külváros után rájöttem, hogy már nem haragszom.
Hajnali háromkor megálltunk egy út menti étkezdénél, amelyet egyetlen zümmögő lámpa világított meg. Idegenek osztoztak egy hatalmas fazék levesen, mintha évek óta ismernénk egymást. Röviddel hajnal előtt a sofőr letért a főútról. „Az én buszomon ezt senki sem szalasztja el”, mondta, és leparkolt egy szikla tetején a tenger fölött. A hidegben álltunk, és teljes csendben néztük a napfelkeltét. Órákat késve értem a partra, de a valaha volt legjobb történetemmel.