Éjfélre otthon kellett volna lennem. Ehelyett egy késő járat és egy nagyon végleges kinézetű indulási tábla este tizenegykor az állomáson hagyott, egy bőrönddel és egyre nagyobb sérelemérzettel. A pénztáros, észrevéve az arckifejezésemet, megemlítette, hogy még mindig jár egy régi éjszakai busz a tengerpartra, „ha nem zavarja a társaság”. Egy kicsit zavart, de azért megvettem a jegyet.
A busz dízel- és narancsszagú volt. A folyosó túloldalán egy idős hölgy olyan nyugodt pontossággal hámozott egyet, mint aki soha életében nem késett le egy csatlakozást, és szó nélkül odanyújtotta a felét. Hátul két diák egy elnyűtt gitárból próbált dallamfélét kicsalni, miközben a sofőr, aki úgy tűnt, minden valaha írt dalt ismer, a motor dübörgése fölött dúdolt. Valahol az utolsó külváros után észrevettem, hogy a sérelemérzetem csendben leszállt.
Hajnali háromkor behajtottunk egy út menti étkezdéhez, amelyet egyetlen zümmögő fénycső világított meg, ahol idegenek adogattak körbe egy fazék levest, mintha évek óta szomszédok lennénk. Aztán, röviddel hajnal előtt, a sofőr elhagyta a főutat. „Az én buszomon ezt senki sem szalasztja el”, jelentette be, és leparkolt egy szikla szélén. Kiszálltunk a hidegbe, és néztük, ahogy a nap kiemelkedik a tengerből, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Órákat késve és a legcsekélyebb megbánás nélkül értem a partra, a birtokomban lévő legjobb történettel.