Éjfélre otthon kellett volna lennem. Ehelyett egy késő járat és egy könyörtelen véglegességű indulási tábla este tizenegykor az állomáson hagyott, egy bőrönddel, egy fejfájással és egyre nagyobb személyes sértettségérzettel. A pénztáros, aki hosszú gyakorlat ügyességével olvasott az arcomról, megemlítette, hogy egy régi éjszakai busz még mindig elvánszorog a tengerpartig, „ha nem zavarja a társaság”. Inkább zavart, de megvettem a jegyet.
A busz dízel- és narancsszagú volt. A folyosó túloldalán egy idős hölgy olyan megfontolt pontossággal hámozott egyet, mint aki soha életében nem késett le egy csatlakozást, és egy szó nélkül odanyújtotta a felét. Hátul két diák egy elnyűtt gitárt vezetett valami dallamszerű felé, miközben a sofőr, aki úgy tűnt, az emberiség teljes repertoárját a fejében hordja, a motor panaszai fölött dúdolt. Valahol az utolsó külváros után észrevettem, hogy a sértettségérzetem csendben leszállt.
Hajnali háromkor behajtottunk egy út menti étkezdéhez, amelyet egyetlen zümmögő fénycső világított meg, ahol idegenek adtak kézről kézre egy hatalmas fazék levest, mintha évtizedek óta szomszédok lennénk. Aztán, egy órával hajnal előtt, a sofőr teljesen elhagyta a főutat. „Az én buszomon ezt senki sem szalasztja el”, jelentette ki, és pontosan egy szikla szélén parkolt le. Kiszálltunk a hidegbe, és néztük, ahogy a nap kiverekedi magát a tengerből, és egyikünk sem szólalt meg. Órákat késve és teljesen bűnbánat nélkül értem a partra, a birtokomban lévő legjobb történettel.