Az éjszaka közepe volt a sebészeti osztályon, és Amara, az éjszakai nővér, a körútját járta. A betegek többsége aludt, de a tizenkettes szobában még égett a villany. Costa úr, egy idős halász, tágra nyílt szemmel feküdt. „Nem tudok aludni”, vallotta be. „Holnap megoperálnak, és folyton ezen gondolkodom.”
Amara felajánlhatott volna neki egy altatót. Ehelyett odahúzott egy széket az ágyhoz, és leült. „Meséljen nekem a tengerről”, mondta. A férfi arca megváltozott. Mesélni kezdett a víz fölötti pirkadatról, a só és a nedves hálók illatáról, és a hajójáról, amelyet Mariának hívtak. Amara lehalkította a fényt, és hallgatott, és amíg a férfi beszélt, megmérte a pulzusát, és elmondta, hogyan hangzanak a hullámok egy hajótesten.
Egy mondat közepén elaludt. Hét órakor megérkezett a nappalos műszak. Amara kimerült volt. Costa úr tálcáján talált egy kis cetlit, gondos kézírással: „Köszönöm a tengert.”