Hajnali három óra volt a sebészeti osztályon, és Amara, az éjszakai nővér, a félhomályban járta a körútját. A betegek többsége aludt, de a tizenkettes szobában még égett egy lámpa. Costa úr, egy idős halász, tágra nyílt szemmel feküdt, és a plafont bámulta. „Nem tudok aludni”, vallotta be. „Holnap megoperálnak, és nem tudok másra gondolni.”
Amara felajánlhatott volna neki egy altatót. Ehelyett odahúzott egy széket az ágyhoz, és leült. „Meséljen nekem a tengerről”, mondta. A férfi arcán valami meglágyult. Mesélni kezdett a víz fölötti pirkadatról, a só és a nedves hálók illatáról, és a régi hajójáról, amelyet a feleségéről nevezett el Mariának. Amara lehalkította a fényt, és hallgatott. Amíg a férfi beszélt, megmérte a pulzusát, és halkan úgy mesélte el a hullámok hangját egy hajótest ellen, mintha altatódalt énekelne.
Egy mondat közepén már aludt. Amikor hétkor megérkezett a nappalos műszak, Amara annyira fáradt volt, hogy fájt a lába. Costa úr tálcáján talált egy cetlit, gondos kézírással: „Köszönöm a tengert.”