Hajnali háromkor a sebészeti osztály olyan hely sajátos csendjét viselte, ahol mindenki úgy tesz, mintha aludna. Amara, az éjszakai nővér, puha cipőben haladt végig rajta, kórlapokat és infúziókat ellenőrizve, míg észrevett egy még égő lámpát a tizenkettes szobában. Costa úr, egy nyugdíjas halász, tágra nyílt szemmel feküdt, és a mennyezetet tanulmányozta, mintha az valami alternatívát kínálhatna neki a reggellel szemben. „Nem tudok aludni”, vallotta be. „Holnap megoperálnak, és nem tudok másra gondolni.”
Felajánlhatott volna neki egy altatót; az lett volna a leghatékonyabb. Ehelyett odahúzott egy széket az ágyhoz, és leült. „Meséljen nekem a tengerről”, mondta. Valami az arcán meglazult, mint egy csomó, amely enged. Leírni kezdte a hajnalt a nyílt vízen, a só és a nedves hálók illatát, a régi hajót, amelyet a feleségéről nevezett el Mariának. Amara lehalkította a lámpát, és hallgatott, és amíg a férfi beszélt, megmérte a pulzusát, és halk hangon úgy mesélte el a hullámok hangját egy hajótest ellen, mintha altatódalt énekelne egy gyereknek, aki elfelejtett aludni.
Egy mondat közepén már aludt. Mire hétkor megérkezett a nappalos műszak, Amara annyira fáradt volt, hogy a lábai már panaszkodni sem tudtak. Costa úr tálcáján talált egy cetlit gondos, remegő kézírással: „Köszönöm a tengert.” Kétszer elolvasta, összehajtotta, és a zsebébe tette, ahol évekig maradt.