Minden ősszel a falu megtartotta a Hosszú Asztalt, a téren rendezett nagy vacsorát, és Selma, a pékasszony háromszáz kenyeret volt kénytelen sütni hozzá. Abban az évben mindnek a tésztája már kelt a boltjában, amikor este hatkor a nagy kemencéje hangos csattanással megrepedt. Füst töltötte meg a helyiséget, és a szerelő csak hétfőn tudott jönni.
Selma leült egy lisztes zsákra, és nem szólt semmit. Az unokája, Lotte, aki tíz éves volt, kiszaladt, és meghúzta az iskola harangját. Hamarosan jöttek a szomszédok, papucsban és kötényben. „Kinek van kemencéje?”, kérdezte Selma, és mindenkinek volt. Darabokra vágta a tésztát, és mindenki hazavitt egy vödörrel.
Egész éjjel sütött a falu. Minden ablakban fény égett, és a meleg kenyér illata betöltötte az utcákat. A gyerekek biciklivel száguldottak a sötétben a konyharuhába csavart kenyerekkel, az öregek pedig talicskát toltak. Selma házról házra szaladt, kóstolt, tanácsot adott és nevetett.
Hajnalra a Hosszú Asztal tele lett kenyérrel: kerek cipókkal, hosszú cipókkal, fonott kenyerekkel, egy szív alakú kenyérrel és egy kicsit odaégettel. Selma megkóstolt egy darabot. „Ez nem az én kenyerem”, mondta. „Nem, nagyi”, mondta Lotte. „Ez a miénk.” Azóta a falunap neve A száz kemence éjszakája. Selma megtartotta a megrepedt kemencéjét, és virágcserépnek használja.
