Minden ősszel a falu megtartotta a Hosszú Asztalt, a téren rendezett nagy vacsorát, és Selma, a pékasszony háromszáz kenyeret volt kénytelen sütni hozzá. Abban az évben mindnek a tésztája már kelt a boltjában, amikor este hatkor a nagy kemencéje akkora csattanással megrepedt, hogy megremegtek az ablakok. Füst töltötte meg a helyiséget, és a szerelő, telefonon, csak hétfőn tudott jönni.
Selma leült egy lisztes zsákra, és egy hosszú percig nem szólt semmit. Az unokája, Lotte, aki tíz éves volt, kiszaladt, és meghúzta az iskola harangját. Hamarosan jöttek a szomszédok, papucsban és kötényben, azon tűnődve, ki halt meg. „Kinek van kemencéje?”, kérdezte Selma, és mindenkinek volt. Darabokra vágta a tésztát, és mindenki hazavitt egy vödörrel, olyan óvatosan, mint egy alvó gyereket.
Egész éjjel sütött a falu. Minden ablakban fény égett, és a meleg kenyér illata úgy szétáradt az utcákon, hogy még a kutyák is reggelit álmodtak. A gyerekek biciklivel száguldottak a sötétben a konyharuhába csavart kenyerekkel, az öregek pedig talicskát toltak. Selma házról házra szaladt, kóstolt, tanácsot adott és nevetett, lisztesen a hajában.
Hajnalra a Hosszú Asztal tele lett kenyérrel: kerek cipókkal, hosszú cipókkal, fonott kenyerekkel, egy szív alakú kenyérrel és egy kicsit odaégettel. Selma megkóstolt egy darabot. „Ez nem az én kenyerem”, mondta. „Nem, nagyi”, mondta Lotte. „Ez a miénk.” Azóta a falunap neve A száz kemence éjszakája. Selma megtartotta a megrepedt kemencéjét, és virágcserépnek használja.
