A nagy pályaudvar közepén egy régi zongora állt, tetején egy táblával: „Kérem, játsszon!” A reggeli csúcsforgalomban emberek ezrei siettek el mellette anélkül, hogy ránéztek volna. Aztán egy kisfiú felmászott a székre, és egy ujjal kikeresett egy egyszerű dallamot. Néhány ingázó elmosolyodott, de senki sem állt meg.
Aztán egy hosszú kabátos nő letette a táskáját, és leült mellé. Lassú, gyönyörű darabot kezdett játszani, és az állomás zaja mintha elhalkult volna. Egy aktatáskás férfi megállt, levette a kabátját, és néhány jazzakkorddal csatlakozott hozzá. Egy utcazenész elővette a hegedűjét, és hozzáadott egy dallamot. Még egy őr is a lábával kezdte verni a ritmust.
Amikor a csúcsforgalom véget ért, a zenészek együtt eljátszottak egy utolsó akkordot. Egy szót sem szóltak. Csak biccentettek egymásnak, és különböző irányokba mentek el. Később egy takarító megállt a zongora mellett, és egy kis cetlit hagyott a kottatartón. Ez állt rajta: „Köszönöm.”