A nagy pályaudvar csarnokának közepén egy régi, megviselt zongora állt, tetején egy kézzel festett táblával: „Kérem, játsszon!” A reggeli csúcsforgalomban ingázók ezrei áramlottak el mellette, egyetlen pillantást sem vetve rá. Aztán egy kisfiú felmászott a székre, és egy ujjal egy egyszerű dallamot kezdett kikeresgélni. Néhányan elmosolyodtak, de senki sem állt meg.
Aztán egy hosszú kabátos nő letette a táskáját, és leült mellé. Lassú, gyönyörű darabot kezdett játszani, és apránként az állomás zaja mintha elhalkult volna. Egy aktatáskás férfi megállt, levette a kabátját, és néhány jazzakkorddal csatlakozott hozzájuk. Egy utcazenész kicsomagolta a hegedűjét, és egy dallamot fektetett fölébük. Még egy őr is a kapunál a lábával kezdte verni a ritmust, bár egy vonatbemondás hamarosan félbeszakította a zenét.
Amikor a csúcsforgalom végre véget ért, a zenészek egy utolsó akkorddal zárták, kitartották, majd hagyták elhalni. Soha nem váltottak egy szót sem. Egyszerűen biccentettek, és különböző irányokba távoztak. Aznap délelőtt később egy takarító megállt a zongora mellett, és egy kis cetlit hagyott a kottatartón. Ez állt rajta: „Köszönöm.”