A nagy pályaudvar csarnokának szívében egy öreg, megviselt zongora állt, amelynek tetejére egy kézzel festett táblát támasztottak: „Kérem, játsszon!” A reggeli csúcsforgalomban ingázók ezrei áramlottak el mellette, egyetlen pillantásra sem méltatva, mindegyik a saját magánmenetrendjébe zárva. Aztán egy kisfiú felmászott a székre, és egy ujjal egy egyszerű dallamot kezdett kikeresgélni. Néhány járókelő elmosolyodott; senki sem állt meg.
Hamarosan egy hosszú kabátos nő letette a táskáját, és leült mellé. Valami lassút és sietség nélkülit kezdett játszani, és apránként az állomás zaja mintha halkabbra fogta volna a hangját. Egy aktatáskás férfi megállt, levette a kabátját, és néhány jazzakkordot csúsztatott a dallama alá. Egy utcazenész kicsomagolta a hegedűjét, és egy énekvonalat fektetett kettejük fölé. Még egy őr is a kapunál a lábával kezdte verni a ritmust, míg egy vonatbemondás közbe nem vágott, és a varázs egy pillanatra megingott.
Amikor a csúcsforgalom végre alábbhagyott, a zenészek egy utolsó akkorddal zárták, kitartották, majd hagyták elhalni. Soha nem váltottak egy szót sem. Egyszerűen biccentettek, és különböző irányokba távoztak, ahogyan az idegenek szoktak. Aznap délelőtt később egy takarító megállt a zongora mellett, és egy kis cetlit hagyott a kottatartón. Ez állt rajta: „Köszönöm.”