A nagy pályaudvar csarnokának szívében egy öreg, megviselt zongora állt, amelynek tetejére egy kézzel festett táblát támasztottak: „Kérem, játsszon!” A reggeli csúcsforgalomban ingázók ezrei áramlottak el mellette, egyetlen pillantásra sem méltatva, mindegyik a saját magánmenetrendjébe zárva. Aztán egy kisfiú felmászott a székre, és egy ujjal egy egyszerű dallamot kezdett kikeresgélni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néhány járókelő elmosolyodott; senki sem állt meg.
Hamarosan egy hosszú kabátos nő letette a táskáját, és leült mellé. Valami lassút és sietség nélkülit kezdett játszani, és apránként az állomás zaja mintha halkabbra fogta volna a hangját. Egy aktatáskás férfi megállt, levette a kabátját, és néhány jazzakkordot csúsztatott a dallama alá, mintha a sötétben nyújtana kezet. Egy utcazenész kicsomagolta a hegedűjét, és egy énekvonalat fektetett kettejük fölé. Még egy őr is a kapunál a lábával kezdte verni a ritmust, míg egy vonatbemondás közbe nem vágott, és a varázs egy pillanatra megingott.
Amikor a csúcsforgalom végre alábbhagyott, a zenészek egy utolsó akkorddal zárták, kitartották, majd hagyták elhalni a vasgerendák alatt. Soha nem váltottak egy szót sem. Egyszerűen biccentettek, és különböző irányokba távoztak, ahogyan az idegenek szoktak, miután rövid időre valami mások voltak. Aznap délelőtt később egy takarító megállt a zongora mellett, és egy kis cetlit hagyott a kottatartón. Ez állt rajta: „Köszönöm.”