Pip egy kis kertészrobot volt, és a programja egyszerű volt: paradicsomot termeszteni. Az idős Haruki úr azért vette Pipet, hogy a háza tetejét gondozza, ahol régen a feleségével együtt kertészkedett. Haruki úr minden délután egy csésze teával a napon ült, és beszélgetett Pippel. Beszélt az időjárásról, a hírekről és egyre gyakrabban Emiről, a néhai feleségéről, aki a világ minden virágánál jobban szerette a napraforgókat.
Pip programja azt mondta: „Csak paradicsom”, de a hónapok alatt Pip megtanult kérdezni. „Milyen színű?”, kérdezte. „Mit szeretett a legjobban?” Haruki úr minden kérdésre válaszolt, és lassan könnyebb lett a hangja, mintha minden válasz levett volna valami nehezet a válláról. Egy tavasszal Pip megtalálta Emi régi, magokkal teli üvegét egy polc hátuljában, és senki kérése nélkül napraforgósort ültetett a tető széle mentén.
Júliusban Haruki úr felment a lépcsőn, és meglátta a sárga virágokat. Szó nélkül leült, és sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: „Köszönöm, Pip.” Aznap éjjel Pip ezt írta a naplójába: „Hiba: nincs kijelölt feladat. Eredmény: boldogság.”