Minden reggel napkelte előtt Joon seperte a főutcát, és senki sem látta. A várost úgy ismerte, ahogy az ember a saját házát ismeri sötétben, a hangjairól: a pékség első kemencéje, az újságos furgon, amely hátrafelé állt be a kioszkhoz, a kórházba siető ápolónő gyors léptei a reggeli műszakra. Voltak apró szertartásai. Széles ívben kerülte meg a bank előtt alvó öreg kutyát, és ha elveszett tárcát talált, elvitte a rendőrbódéba, és szó nélkül letette a pultra, mert arra a kérdésre, hogy „Ki találta meg?”, a tapasztalata szerint senki sem volt kíváncsi.
Egy reggel talált egy papírpohár forró kávét a padján, amely még gőzölgött. Alatta egy cédula volt: „Annak, aki tisztán tartja a városunkat, a 4B szobából.” Kétszer elolvasta, aztán harmadszor is. Aztán lassan megitta a kávét, az utca hátralévő részét lassabban seperte, mint máskor, és észrevette, hogy mosolyog. Másnap volt egy másik pohár, és ezúttal egy gyerekrajz is: egy férfi egy nagyon nagy seprűvel, egy nagyon sárga nap alatt, egy utcában, ahol minden ablakban volt egy arc.