Tess vett egy régi, keskeny házat kék ajtóval. A padláson egy meglazult deszka alatt talált egy bádogdobozt egy barna fényképpel, amelyen tizenegy ember állt a saját háza lépcsőjén: kalapos férfiak, hosszú szoknyás nők, egy csecsemő, egy kutya. A hátulján ceruzával ez állt: „Tizenketten vagyunk. Keresd meg a tizenkettediket.” Újra meg újra megszámolta, és mindig tizenegy jött ki.
A szomszédok nem tudtak semmit. Aztán Hale úr, aki nyolcvannégy éves volt és a kilences számú házban lakott, sokáig tartotta az arca elé a fényképet. „Ők a Rowe-ék”, mondta végül. „Tizenkét gyerekük volt. A kis Maud mindig elbújt, ha előkerült egy fényképezőgép. Túl félénk volt.”
Tess nagyítóval tanulmányozta a fényképet. Az ajtó fölötti ablakban volt egy kis sápadt arc és egy üvegnek nyomott kéz. Felment a padlásra, megtalálta ugyanazt az ablakot, a párkányon pedig, a festék alá karcolva, az M.R. betűket.
Hale úr azt mondta, hogy Maud tizennégy évesen elköltözött messzire. Tess arra az egyetlen címre írt, amit a férfi ismert. Eltelt egy hónap válasz nélkül. Aztán egy szombat reggel egy közel nyolcvanéves idős asszony állt a járdán, és úgy nézte a házat, ahogy az ember egy arcot néz. Maud volt az. Felment a padlásra, és egy ujjal megérintette a betűket, Hale úr pedig, aki egykor kavicsokat dobált arra az ablakra, alig tudott megszólalni.
Tess új fényképet készített a lépcsőn: ő maga, Hale úr és kilenc szomszéd, összesen tizenegy. A felső ablakban Maud állt, aki ezúttal nem bújt el, hanem integetett és nevetett az egész utcának. „Tizenketten vagyunk”, mondta Tess.
