Lena vezette a kávékioszkot a Szilfa utcai pályaudvaron, és esernyőt is árult, egy nyolchelyes állványról a pad mellett, amelyet minden este megszámolt, ahogy mások a bárányokat számolják. Esős napokon a pályaudvar nedves gyapjú és forró kávé illatú volt. Minden esős napon, fél négy körül eltűnt egy esernyő. Másnap, ha száraz volt a reggel, visszakerült a kampójára, összehajtva, a nyelére kötött kis cédulával: „Kölcsönvéve, köszönettel.”
Tizenegy esős nap után Lena azt gondolta: „Jó modorú tolvaj!” A pultja mögött sokféle emberrel találkozott már, de ilyennel még soha, és tudni akarta, ki az. Ezért sárgaréz csengettyűt kötött egy élénk rózsaszín esernyő nyelére. A következő esős napon fél négykor megszólalt a csengettyű. Lena kiszaladt a kioszkból, és a hangot követve átment az úton az iskola kapujához.
Ott a rózsaszín esernyő alatt az öreg Petrov úr, a nyugdíjas állomásfőnök, az esernyő nélküli gyerekeket vezette az iskola ajtajától a buszhoz, kettesével, esőben ide-oda. „Harmincnyolc évig voltam ennek az állomásnak a főnöke”, mondta kissé zavartan, az esernyőt magasan tartva egy kislány fölé, akinek nagyobb volt az iskolatáskája, mint ő maga. „Nem bírom nézni, ha egy gyerek megázik egy állomás közelében.”
Lena hívhatta volna a rendőrséget. Nem tette. Másnap táblát akasztott az állványra: „Ingyenes esernyők. Hozzátok vissza, ha megszáradtak.” A rózsaszín esernyőt pedig a csengettyűvel együtt Petrov úrnak adta, hogy hallja, amikor jön.
