Lena vezette a kávékioszkot a Szilfa utcai pályaudvaron, és esernyőt is árult, egy nyolchelyes állványról a pad mellett, amelyet minden este megszámolt, ahogy mások a bárányokat számolják. Esős napokon a pályaudvar nedves gyapjú és forró kávé illatú volt. Minden esős napon, fél négy körül eltűnt egy esernyő. Másnap, ha száraz volt a reggel, visszakerült a kampójára, összehajtva, a nyelére kötött kis cédulával: „Kölcsönvéve, köszönettel.”
Tizenegy esős nap után Lena azt gondolta: „Jó modorú tolvaj!” A pultja mögött sokféle emberrel találkozott már, de ilyennel még soha, és tudni akarta, ki az. Ezért sárgaréz csengettyűt kötött egy élénk rózsaszín esernyő nyelére, olyanra, amilyet egyetlen becsületes tolvaj sem téveszthetne össze a sajátjával. A következő esős napon fél négykor megszólalt a csengettyű. Lena kiszaladt a kioszkból, és a hangot követve átment az úton az iskola kapujához.
Ott a rózsaszín esernyő alatt az öreg Petrov úr, a nyugdíjas állomásfőnök, az esernyő nélküli gyerekeket vezette az iskola ajtajától a buszhoz, kettesével, az oldalról zúduló esőben ide-oda. „Harmincnyolc évig voltam ennek az állomásnak a főnöke”, mondta kissé zavartan, mint aki öt percet késve engedett útnak egy vonatot, az esernyőt magasan tartva egy kislány fölé, akinek nagyobb volt az iskolatáskája, mint ő maga. „Nem bírom nézni, ha egy gyerek megázik egy állomás közelében.”
Lena hívhatta volna a rendőrséget. Nem tette. Másnap táblát akasztott az állványra: „Ingyenes esernyők. Hozzátok vissza, ha megszáradtak.” A rózsaszín esernyőt pedig a csengettyűvel együtt Petrov úrnak adta, hogy hallja, amikor jön, ahogyan egykor minden vonatot hallott.
