Theo új lakásában minden megvolt, amit kért: jó fény, csendes utca és egy konyha, amely épp elég nagy volt két széknek, bár nem ismert senkit, akit a másodikra leültethetett volna. Volt benne egy hang is, amelyről a háziúr valamiképp elfelejtett említést tenni. Minden este pontosan nyolckor, mintha egy nagyon lelkiismeretes hajó menetrend szerint süllyedne, mély, színpadias hang gördült át a falon. „A hajó süllyed!”, dörögte a hang. „Mentsétek meg a kapitány macskáját!” Először Theo megdermedt, a kanál félúton a szája felé. A harmadik estére már úgy szorított egy poharat a falhoz, mint egy régi film nyomozója, a negyediken pedig már felhívta a nővérét. „Szerintem kísértetjárta a lakásom”, suttogta. „Kinek a kísértete?” „Egy hajókapitányé. Nagyon aggódik egy macska miatt.” „Theo”, mondta a nővére, „ha kísértet, borzasztó az időzítése. Menj, és kopogj.”
Nem a falon kopogott; a szomszéd ajtaján kopogott, ami valamiért bátrabbnak tűnt. Okafor asszony nyitott ajtót, egy nyugdíjas színésznő lila sállal és szövegkönyvvel a kezében, aki tökéletes nyugalommal hallgatta végig a magyarázatot a „kísértetjárta” szóig, amelynél le kellett ülnie. A kórház gyerekosztályának vett fel egy kalandos hangoskönyvet, mondta, és nem vette észre, hogy a falak ilyen vékonyak. „Jöjjön be”, mondta. „Egy ilyen hangnak hangeffektesre van szüksége.” Az este végére Theo megtanult nyikorgó ajtót csinálni egy rozsdás zsanérral, mennydörgést egy tepsivel és esőt egy marék rizzsel, és amikor visszament a saját lakásába, az már nem tűnt olyan csendesnek. Okafor asszonynak, aki valaha királynőket játszott, most egyetlen nézője volt, Theo pedig, aki úgy érkezett a városba, hogy senkit sem ismert, belépett egy társulatba.