Elkéstem az unokatestvérem esküvőjéről, ami az én szokásos módom arra, hogy bárhová megérkezzem, ezért az egész utat végigfutottam. Kinyitottam egy nagy terem ajtaját, találtam egy üres helyet hátul, és elkezdtem tapsolni mindenkivel együtt, mintha órák óta ott lennék. Az emberek rám mosolyogtak és kezet ráztak velem. Egy nő még arcon is csókolt, mindkét oldalon. Emlékszem, azt gondoltam: milyen barátságos család.
Aztán odajött a vőlegény nagybátyja, sugárzó arccal. „Ön biztosan a vőlegény barátja”, mondta. „Mondjon, kérem, néhány szót!” Mielőtt válaszolhattam volna, már a kezembe nyomott egy mikrofont, és az egész terem felém fordult. Így hát azt tettem, amit egyedül kitalálhattam: rögtönöztem. Szerelemről és szendvicsekről beszéltem. Azt mondtam, hogy mindkettő sokkal jobb, ha megosztjuk, és hogy a legjobbak mindig tartogatnak egy kis meglepetést belül. Mindenki nevetett, néhányan sírtak, én pedig nagyjából kilencven másodpercig valóban bölcs embernek éreztem magam.
Csak amikor leültem, néztem meg rendesen a menyasszonyt, és rájöttem, hogy még soha életemben nem láttam. Ez a rossz esküvő volt! Az unokatestvérem esküvője a szomszéd teremben zajlott, a diadalomtól mindössze egyetlen fal és egy nagyon vékony tájékozódási érzék választotta el. Kiosontam, odafutottam, és pontosan ugyanazt a beszédet mondtam el, amelyik másodszor még jobban sikerült. Mindkét család éljenzett, és két szelet tortával mentem haza, valószínűleg az egyetlen ember a történelemben, akit tortával fizettek meg azért, mert eltévedt.