Éva húsz éve volt tűzfigyelő a Cédrusdombon. Egy nyolcvankét lépcsős fatoronyban élt, és az erdőt figyelte füst után kutatva, ahogy mások a tűzhelyen a tejet. A nyár száraz vége volt. Hat órakor a rádió azt mondta, hogy egy iskolai csoport, nyolc gyerek és a tanáruk, Dufour úr, nem tért vissza a Fekete-völgyi túráról. A keresés hajnalban kezdődött volna.
Tíz perccel kilenc után, viharfelhők gyülekezésekor, Éva az erdő mélyén, nagyjából hat kilométerre, egy apró lángot látott. Gyomra összeszorult: erdőtűz egy száraz nyár végén. Azonnal hívta a tűzoltókat. Aztán megjelent egy második láng, az elsőtől tíz lépésre, és egy harmadik: három kis tűz háromszögben.
Éva megdermedt. A háromszögben égő három tűz régi jel: „Eltévedtünk. Itt vagyunk.” Tavaly nyáron, a torony nyílt napján megtanította a gyerekeknek, és sosem gondolta, hogy valaha látni fogja. Ez nem erdőtűz volt. Ezek a gyerekek voltak.
Három órán át a távcsövét a tüzekre szegezte, és a rádión vezette a mentőket, ahogy két oldalról közeledtek. A nagy lámpát is a völgy felé fordította, hogy a gyerekek tudják, valaki látja őket. Amikor eleredt az eső, a tüzek kihunytak, de a lámpa tovább fénylett, vékony fehér útként a sötétben.
Éjfél előtt nem sokkal megszólalt a rádió: „Megvannak. Kilenc a kilencből. Fáznak és vizesek, de jól vannak.” Niko, aki tizenegy éves volt, elmesélte a mentőknek, hogy a tüzeket csupasz sziklán gyújtották egy patak mellett, és előre vizet készítettek. „Egy néni egy toronyból azt mondta nekünk: egy tűz tévedés, három tűz üzenet.” Éva leült a legfelső lépcsőfokra, az alvó erdő fölött magasan, nevetett és sírt.
