Szombaton Leó egy csokoládétortát vitt egy fekete táskában a nagymamája, Rózsa kilencvenedik születésnapi bulijára, amely egykor kezdődött. Ugyanazon a villamoson ült Hana, aki tubázik. A tubája egy fekete tokban volt, és a koncertje is egykor kezdődött.
A villamos zsúfolt volt, és mindketten telefonáltak. A poggyásztartóra tették a táskáikat, és mindegyik a rosszal ment el.
Fél egykor Hana a színfalak mögött kinyitotta a tokját, és talált egy tortát meg egy kártyát: „Rózsának, ma 90. Hívd fel Leót.” Ugyanabban a pillanatban Leó a nagymamája ajtaja előtt, mögötte húsz rokonnal, kinyitotta a táskáját, és talált egy tubát. Felhívták egymást. „Nálad van a tortám?” „Nálad van a tubám?” Megbeszélték, hogy tíz perccel egy előtt találkoznak a szökőkútnál.
Leó a tubával a hátán futott, és egy utcazenész egy érmét dobott neki. Hana a tortát maga előtt tartva futott, mint egy babát. A szökőkútnál kicserélték a táskákat. „Bocsánat a tejszínért”, mondta Hana. „Bocsánat a tubáért”, mondta Leó. „Egyszer belefújtam. Úgy szólt, mint egy szomorú tehén.”
Pontosan egykor Hana megszólaltatta az első hangot, a karmester pedig szimatolt. „Miért érződik itt cukrászda illata?” A város másik végén Leó belépett a tortával. „Kilencven év alatt”, mondta Rózsa, „soha nem szórakoztam ennyire. Jövőre én is akarok egy tubát.”
