Szombaton Leó egy nagy csokoládétortát vitt egy fekete táskában a nagymamája, Rózsa kilencvenedik születésnapi bulijára, amelynek pontosan egykor kellett kezdődnie. Ugyanazon a villamoson ült Hana, aki egy zenekarban tubázik. A tubája egy nagy fekete tokban utazott, és a koncertjének, kegyetlen véletlenből, szintén egykor kellett kezdődnie.
A villamos tömve volt, és mindketten telefonáltak. A poggyásztartóra tették a táskáikat, és leszálláskor mindegyik észrevétlenül a rosszat vette el, ahogy az emberek szoktak, amikor valami fontosat magyaráznak valaki másnak.
Fél egykor Hana a színfalak mögött kinyitotta a tokját, és talált egy tortát meg egy kártyát: „Rózsának, ma 90. Hívd fel Leót.” Ugyanabban a pillanatban Leó a nagymamája ajtaja előtt, mögötte húsz rokonnal, kinyitotta a táskáját, és talált egy tubát. Rögtön felhívták egymást. „Nálad van a tortám?” „Nálad van a tubám?” Megbeszélték, hogy tíz perccel egy előtt találkoznak a régi tér szökőkútjánál.
Leó átfutott a városon a tubával a hátán, és egy utcazenész, aki kollégának nézte, egy érmét dobott neki. Hana a tortát maga előtt tartva futott, mint egy alvó babát. A szökőkútnál kifulladva kicserélték a táskákat, a torta kissé ferdén állt. „Bocsánat a tejszínért”, mondta Hana. „Bocsánat a tubáért”, mondta Leó. „Egyszer belefújtam. Úgy szólt, mint egy szomorú tehén.”
Pontosan egykor Hana megszólaltatta az első mély hangot, a karmester pedig beleszimatolt a levegőbe. „Miért érződik itt cukrászda illata?” A város másik végén Leó belépett a tortával, és az egész család énekelt. „Kilencven év alatt”, mondta Rózsa, „soha nem szórakoztam ennyire. Jövőre én is akarok egy tubát.”
